A történelem álláspontja szerint, a kelták egy ókori indoeurópai népcsoport volt, akik az időszámításunk előtti utolsó évezred elején jelentek meg Európában, bár a Brit szigeteken már a Jégkorszak elmúltával jelenvoltak pre-kelta népek.
Az i.e. 4000 környékén élő vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népekből az i.e. 1800-ra kialakult egy földművelő, gazdálkodással foglalkozó embercsoport. Erre az időre, vagyis a neolitikum időszakára tehető a skót hebridákon található Callanis és más, nem csak történelmi, hanem mágikus szempontból is fontos megalitikus emlékművek felépítése.
A kelták i.e. 1500-1000 körül megszállták a Rajna és a Pireneusok közti területet, de a nép felemelkedése csak i.e. 900-500 körül, a hallstatti (Ausztria) korban ment végbe. Egyes törzseik i.e. 750 körül találkoztak a görögökkel, akik szerint keltoinak nevezték magukat.
Az i.e. VII. században egyik törzsükből kialakult a gall nép. Területüket Breizh (Bretagne vagy Gallia) néven nevezték. Később létrehozták Kelta-Galliát és Belga-Galliát.
A kelta nép az i.e. V. Században, Itáliában véget vetett az etruszk uralomnak, majd száz évvel később, miután a rómaiak nem engedték, hogy dél Itália felé vándoroljon, az észak-keleti térség felé indult. Elfoglalta Horvátországot, Szerbiát, Boszniát, Pannóniát és két osztrák tartományt.
A nép hőskora az i.e. 500 és az i.e.15 közötti La Tene-i korszakra tehető. Ekkor keletkezett a legtöbb mítosz és történet, amik tanulmányozása nagyban hozzásegít a kelta kultúra megismeréséhez.

A történetek említést tesznek a kelta társadalom egyes rétegeiről, melyek élesen különváltak egymástól. Bár a harcos arisztokrácia, a földbirtokkal rendelkező szabadok, a dolgozó osztály és a nem szabadok életében ugyanúgy jelen volt az istenek, a tündérek és a titkok világa, mint a tanult osztály mindennapjaiban, a közöttük lévő különbség kihangsúlyozása mégis fontosnak számított a nép életében. Ruházkodásuk, haj- és szakállviseletük, ékszereik már első pillantásra nyilvánvalóvá tették az illető rangját vagy beavatotti fokozatát.
Az aes dana férfitagjai rövidre nyírt, vagy hosszabb szakállt viseltek, az előkelő férfiak álla borotvált volt, és hosszú bajuszt hordtak. Gyapjúzekéjükhöz nadrágot és rövid köpenyt viseltek, csuklójukat, ujjaikat, karjukat, és a nyakukat aranykarikával díszítették. A rangot is jelképező nyakperec neve torques volt. A korabeli leírások beszámolnak félelmet keltő, rohamozó, tetovált testű, meztelen keltákról, nyakukban torquessel. Úgy tartották, ha életük hosszát isteneik döntik el, a páncél nem védi meg őket.
Amikor nem ruhátlanul indultak harcba, tarkán díszített, hosszú bőrpajzsot, szarvakkal vagy sasszárnnyal díszített ércsisakot, vaspáncélt, és vasláncon lógó hosszú kardot viseltek. A kelta harcosok rohama legendás volt, merészségük és fékezhetetlenségük sokakat elborzasztott, amikor lovaikon, vagy harci szekereiken megjelentek. Ha vesztésre álltak, sokan inkább megölték magukat, de nem kerültek az ellenség kezére. (Egy római szobron halott feleségét ölelő, saját szívére kardot szegező kelta harcos látható.)
A kelták nem használtak kengyelt, de feltaláltak egy harci nyerget, mely lehetővé tette, hogy könnyebben tarthassák magukat, miközben harcolnak. (Az i.e. II.-III. századi kelta nyergeken látható négy kiemelkedés, vagy nyeregkápafő, melybe bele tudtak kapaszkodni a lábukkal harc közben, miközben egyik kezükkel a lovat irányították, a másikkal a fegyvert fogták.)

Az ír mitológiában nagyon fontos szerepet játszott a Fiana, a harcosok kasztján kívülálló szabadcsapat. Tagjainak sorába általában fiatal, kalandvágyó fiúk tartoztak. Szervezetük a hindu sadushoz volt hasonlatos, sokuk mágikus képességekkel, látnoki tehetséggel rendelkezett, és nem egy közülük költő volt. A mítoszokban a Fiana tagjai Fionn mac Cumhall vezetése alatt álltak, és a többiektől eltérően szabadon vándorolhattak. (Néha a másvilágon is folytatódó vadászataikról, utazásaikról a híres Fenian-ciklusnak nevezett történetekben olvashatunk.) Csak akkor voltak kötelesek a király szolgálatába állni, mikor ellenség fenyegette a határokat. Utazásaik során az emberek mindenhol szívesen fogadták őket, legendás tetteik nagy hatással voltak a népre. Ha túl nagyra nőtt a Fiana ereje, több király összefogásával tudták csak megfékezni csapataikat. (A Fiana ideális hely volt az ifjoncok férfivá érési időszakában, azonban a csapatba való bekerülés próbák sorából állt. Nem csak férfiak lehettek tagjai. Asa, azaz Szelíd miután Fianává vált, nevét Ní Asára, vagyis Nem Szelídre változtatta. Később Nessa néven vált híressé, és Conchovar Mac Nessa király anyjaként került be a történetekbe.)
A germán berserkerekhez hasonlóan a keltáknál is ismert volt a harci mámor vagy harci düh. A mondák tanúsága szerint a hős mindig háromszorosára nőtt, haja dárdaként meredezett és akkorát tudott ordítani, hogy az ország másik felében is meghallották. (A híres Cú Chullain-t háromszor kellett lelocsolni hideg vízzel, mire lecsillapodott.)
A meséken túl azonban tény, hogy a kelta harcosok nagyon hatékonyak voltak, amit többek között annak köszönhettek, hogy nem féltek a haláltól, mert biztosnak tartották a túlvilág létezését. (A druidák azt tanították, a földi élet többszörös életút, de a végén várja őket a Tir Na n-Og az Örök Ifjúság, a szép nők és a mulatozás hazája.) A korabeli népek leírásai szerint nem voltak híresek törvénytiszteletükről és kitartásukról. Aranyért zsoldot is vállaltak és sokan közülük megvesztegethetők voltak.

A törzsek hódításaik során sokfelé megfordultak. A La Tene-i korszakban, vándorló törzseik eljutottak Kisázsiába, ahol - miután az i.e. III. században Galateia nevű államot alapítottak - galatáknak nevezték őket. (A mai Franciaország területén és észak Itáliában gallus néven nevezték őket. Azok, akik az ibér törzsekkel összeolvadtak keltiber, melyek nem keveredtek, keltikák néven kerültek be a történelembe.) Félelmetes seregeik meghódították a Balkán félsziget, Pannónia, Itália és Hispánia területét, és gall törzsek foglalták el Rómát is i.e. 390-ben.
Időszámításunk előtt 387-ben magukat celtaenek nevező nép győzte le a rómaiak seregeit. Majdnem száz évvel később, i.e. 279-ben, a delphoi csata után a görögök őket űzték ki a rossz időjárástól és földcsuszamlásoktól már amúgy is sanyargatott keltákat Görögországból. Félszáz évvel később, i.e. 225-ben a görögországi Telemon mellett a rómaiak győzedelmeskedtek a nép felett. Miután i.e. 218-ban a karthagóiak mellett harcoltak Itáliában a rómaiak ellen, i.e. 202-ben visszakapták a kölcsönt. A rómaiak saját földjükön győzték le a karthagói népet, majd az észak-itáliai és spanyol kelta területek ellen indultak
Julius Ceasar i.e. 60-ban elfoglalta kelta Galliát, de i.e. 52-ben a kelták, Vercingetorix vezetése mellett fellázadtak a római ellen, sikertelenül. Az összefogásra képtelen 250 000 fős gall sereg nem volt képes legyőzni az 50 000 fős, csapatban harcoló római hadsereget.
Időközben azok a törzsek, melyek továbbmentek, átkeltve a tengeren, benépesítették a brit szigeteket. Éltek Cornwallban (Kernow), Walesben (Cymru), Skóciában (Alba), Man szigetén (Mannin) és Írországban (Eire). A mai Franciaország területén (Breizh, Bretagne, Gallia) is nagy számban telepedtek le.
Az egyes törzsek nem voltak képesek az összefogásra, nem tudtak egységes államot vagy birodalmat létrehozni. Északon a germánok, délen a rómaiak, keleten a dákok gyengítették a népet. A viszonylag sokáig fennmaradó Galliát a Britanniában is partraszálló - Julius Ceasar hódította meg.
Időszámításunk szerint 43-tól - mikor Claudius császár győzte le a keltákat - 409-ig Róma uralta Britanniát – 120-ban a piktek és a skótok ellen épült - Hadrianus falától délre. A nép visszaszorult Skócia és Wales hegyei közé.
Ebben az időszakban - pontosabban 61-ben - egy királynő, Boedica által vezetett lázadás szintén sikertelennek bizonyult. Az utolsó szabad kelták a 84-es Mons Grapius melletti csata után Skóciába és Írországba vonultak vissza. (Amikor Boedica férje, a király meghalt, az országot Néró császárra és saját lányaira hagyta. Néró azonban nem elégedett meg a részével, és megkorbácsoltatta az asszonyt meg a lányait. A királynő ezután indította a felkelést, római városokat támadott meg és kivégeztette a foglyokat. Különösen a nőkkel bánt kegyetlenül, testük darabjait a szájukba tömette, majd karóba húzatta őket.)
Miután Constantinus császár - és ezáltal az egész Római Birodalom – 312-ben felvette a keresztény hitet, a kelták sem menekülhettek.
A kelták belső viszályait az idők folyamán sok ellenségük kihasználta. Nemeseik nehezen tűrték a királyságot, és azt tartották, a földművelés szabad ember számára szégyen. Az örökös lázadások és törzseik viszálykodása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ellenséges népek képesek voltak meggyengíteni e fejlett kultúrával rendelkező nép erejét, és szinte eltörölni hagyományait.
A 409-től 600-ig tartó időszak volt Britannia sötét kora. Ekkor vonultak ki végleg a római hadak, majd 432-ben Szt. Patrik megkezdte írországi misszióját. Az időszámításunk utáni 563. évben Szent Columba is megérkezett Isle szigetére.
Miután 410-ben a római légiók elhagyták Britanniát, helyükre beözönlöttek a szászok és a jüttök. Ezután az angolkszászok befolyása csökkentette a kelták területét, jelentős hatást gyakorolva a kelta nyelvekre és kultúrára. (A germán törzsek uralma alatt a belga gallokat vallonoknak, a francia gallokat welsch-eknek nevezték.)
Egy utolsó kelta kísérlet történt a szabadság kivívására. A 493. évben, a badoni csata győzelme után - amit egyes források a híres Arthur királynak tulajdonítanak - az összefogás még mindig nem volt elégséges. A brit kelták újfent egymással hadakoztak, miközben 520-ban az angolok és a szászok elfoglalták Délkelet-Britanniát és megalapították Angliát.
A hódítások szempontjából Írország számított a legszerencsésebbnek. Agricola római hadvezér terve, mely szerint az ország egyetlen légióval és néhány kisebb csapattal elfoglalható, soha nem teljesedett be. A IX. századi viking és a XII. századi normann hódításokon kívül nem érte számottevő támadás az íreket. A kultúrális és politikai függetlenség hosszú időn át megőrizte az írországi kelták emlékeit, szokásait.

A kelta nép életét és tetteit legfőképpen a római történetírók elbeszéléseiből ismerhetjük meg, Gallia meghódításának idejéből. Nagy hatást gyakorolt rájuk a druidák tudása és bölcsessége. Diogenes egyenesen a világ legbölcsebb tudósai között említette meg őket, a káldeusok (Babilónia papjai), a hindu papok és a perzsa mágusok mellett. Filozófiai, asztronómiai, matematikai ismereteik lenyűgözték a rómaiakat.
Diodorus Siculus az i.e. I. században rémisztő külsejű, nyers, talányos népnek festette le őket. Megjegyezte eszességüket, gyorsaságukat, hencegő természetüket. (Írásából még az is kiderül, hogy a lerészegedett kelták vagy mély álomba zuhantak, vagy szörnyű tombolást végeztek.) Ammianus Marcellinus a IV. században nagy termetű, szőke, vöröses arcú vérszomjas, büszke népnek írta le a gallokat. Ami megdöbbentette a történetírókat, az a harcosok néhány szokása, például a legyőzöttek fejének levágása volt. A kelták úgy tartották, ezzel elnyerik az ellenség erejét és bölcsességét.
A korabeli beszámolók szerint, ha a kelták idegen nép asszonyaival házasodtak, kivágták azok nyelvét, hogy idegen szó ne szennyezze be a saját nyelvüket. Azt, hogy ebből mennyi igaz, ma már nehéz eldönteni.

A leírások említést tesznek a kelta nép társadalmi és jogi felépítéséről is. A jog mindenki számára elérhetővé tette a feljebb vagy lejjebb kerülést a hierarchiában. Szigorú szabályok vonatkoztak a jogok és a kötelezettségek megállapítására. Akinek nagyobb hatalma volt, attól többet vártak el, ha vétett, nagyobb büntetésre számíthatott.
Életükben fontos összetartó erőnek számított a család, azaz a fine. Feje az atya, korlátlan hatalommal rendelkezett, de szinte vele egyenrangúként tisztelték az első feleséget, olyannyira, hogy az alacsonyabb rangú férfiak is az ő uralma alá voltak rendelve. Az atya több feleséget is tarthatott, ám ezek közül csak a legelső asszony volt vele szinte egyenrangú. (A mellékfeleségek az ősi időkben rabszolgának, később már szabadnak és egyenlőnek számítottak.)
A férfiak megbecsülték az asszonyokat és az ellenség is borzalommal vegyes tisztelettel tekintett rájuk. Csatában fúriaként harcoltak, és férfi módra védték a falut és az otthonmaradottakat. A brit szigetekről való Boudicca - aki női törzsfő volt - i. sz. 61-ben még felkelést is vezetett a rómaiak ellen.
Ha egy gyereknek nem tudták, ki az apja, felvehette az anyja nevét és örökölhette annak vagyonát. Nem volt kiközösítve a családból, sőt, általában egy mesebeli apát is választottak számára, mint Cú Chulainn esetében, kinek isteni apja Lugh volt.

A kelta családot a közös kötelességek tartották össze. Aki bűnt követett el, az kegyvesztettként az összes jogától megfosztatott, de a kötelezettségei megmaradtak. (A családnál vendégeskedőkre csak a jogok vonatkoztak, a kötelességek nem.)
A család felett állt a nemzetség vagy klán, egy olyan szövetség, ami családokból tevődött össze. A klánfőket azaz a királyokat a családok vezetői választották demokratikusan. (A klánba kerülés feltétele nem csak vér szerinti ős, hanem totemős is lehetett.) A szövetségből csak a tudósok és a vezetők távozhattak szabadon, a többieknek maradniuk kellett.
A nemzetségen belül ismert volt a nevelőszülők intézménye. A gyerekeket egy idő után egy azonos csoporton belüli, másik családhoz küldték tanulni, azért, hogy másokat is tisztelni tudjanak. Évek után visszatérve, vér szerinti szüleiket és nevelőiket is szüleikként ismerték el. Ezeket a fiatalokat nevezték váltott gyermeknek (daltae).
Bölcsességüket dícséri az is, hogy a nemzetség területét 2-3 évenként újra elosztották, hogy igazságosan részesedjen mindenki a föld erejéből.
Több klánból tevődött össze a törzs, vagyis a tuath. Vezetője a főkirály, az Ard Rí volt. Erre a tisztségre a nemzetségek királyai közül választották ki a legmegfelelőbb személyt. Az ő uralkodási helye volt Mide (Meath, vagy Közép) és az itt álló Tara, a királyi vár. (A király kiválasztását a történetek szerint a Lia Fail segítette. A Fál Köve egy, a Hódítások Könyvéből ismert Tuatha nép szent ereklyéje volt, ami a történetek szerint felsikoltott vagy kiáltott, ha az igazi király a közelébe ért.)

Sok történet mesél a nép mindennapi életéről, szokásairól, ünnepeiről. Tudjuk, hogy a kelták nagy rendben és tisztaságban éltek. A vikingekhez hasonlóan (akik vadgesztenyebélből és vízből készítették), ők is használták a szappant. (Faggyút, különféle gyógynövényeket és illatanyagokat használtak fel a készítéséhez.)
Legfőbb ételük a kenyér, a hús, a vaj és a hal volt. A gyalognép méz- és árpasört ivott, aminek receptjét feltehetőleg még Mezopotámiából hozták magukkal. (A germán népekhez hasonlóan ők is erőnövelő varázsitalnak tartották a sört. Sokan ismerik a világhírű Asterix történeteit, amiben a gallok a druida főzetének köszönhetően győzedelmeskednek a rómaiak felett.)
A magasabb rangú kelták a mediterrán vidékekről származó borral oltották szomjukat. (Mikor Írország a X. században elzárkózott a vikingek támadásai elől, még akkor is fenntartottak egy útvonalat az Ibériai félszigettel, innen hozták ugyanis a jóféle bort.)
A kelták szerették a lakomákat. Ilyenkor mindannyian összegyűltek, hogy megmutassák egymásnak tehetségüket. Jó utánzó képességgel rendelkeztek. Minden harcosnak saját történetei voltak, melyeket vagy ő, vagy az énekmondója adott elő. Mint a híres Fiana tagjai, az egyszerű harcosok sem csak a harci művészettel foglalkoztak, értettek a verseléshez, az énekmondáshoz és a költészethez is.

A lakomákon a tűz körül körbe faépítményt készítettek, kis kamrácskákkal. Ebben ücsörögtek a harcosok egymástól elzárva. Minden kamrának csak egy nyílása volt, ami a tűz felé nézett, és a harcosok csak a közös dolgokra jöttek ki ebből az építményből. A férfiak így nem láthatták egymást, ezért a költőik közvetítettek a kamrák között. Minden kamrában az üst mellett, a harcos egy vagy több szeretője és saját énekmondója is bent tartózkodhatott.
Ilyen alkalmakkor általában vaddisznót vagy őzet ettek, aminek szertartásos elosztása fontos eseménynek számított. A királyt vagy a legmagasabb rangú jelenlévőt illette meg az állat lába, az ő első, vagy legmagasabb rangú asszonyát pedig a combja. A vadkan feje a legjobb kocsihajtó jussa volt, a farok pedig a legkiválóbb harcosé. E két utóbbi falat természetesen mindig vita tárgyát képezte. Ekkor mindenki elmondhatta tetteit, amivel igazolta igényének jogosságát. Ilyenkor jött jól a nagyotmondás és a kiváló beszédkészség. Mikor szavakkal nem tudták eldönteni a vitát, küzdeni kezdtek. A játék remek alkalom volt a kérkedésre, a nagyotmondásra, mert megmutathatták tehetségüket és elmondhatták történeteiket, énekeiket is a hallgatóságnak. (A játékos versengésben fontos volt, kinek van a legtöbb "nagy" őse. Általában két ősig vezették vissza magukat, amit nevükben is jelöltek.)
A kelták szerették az ékesszólást, sokszor talányokat tettek fel egymásnak. Ha vendégük volt, a vele való bánásmód is a kérdésekre adott választól függött. Hamar tanultak és szerették az új híreket, a pletykákat, amiket rendre tovább is adtak, persze felnagyítva. Dicsekvésük, nagyotmondásuk, eszességük és a beszéd fontossága költészetükben is megmutatkozott. Kalandvágyuk csillapíthatatlan volt, de nem voltak kitartóak. Amint átláttak, megértettek egy dolgot rögtön újat kerestek.
Nem féltek a haláltól, úgy tartották, a másvilágon tovább élnek, és ha ott meghalnak, újra erre a világra kerülnek. A halott mellé tették néhány tárgyát, fegyvereit, ruháit és némi élelmet is. (A régészek vesét, marha- borjú- és báránycsontokat is találtak. Egy gazdag kelta sírjába 40 liter itáliai bort temettek.) A nemeseket fegyvereikkel, harci szekereikkel és lovaikkal együtt temették el. (Egy Ciumestiben (Románia) talált főnöki sisak tetején egy nagy madár található, melynek szárnyai egy tengelyre vannak erősítve, aminek segítségével a madár szárnya fel-le tud mozogni.)

A kelták életének, szokásainak megismerésében fontos forrásnak számítanak a szinte egész Európában előforduló régészeti leletek és a keresztény ír szerzetesek leírásai. A papok történetei a VIII.-XII. század idejéről származnak, és legtöbbjük magán viseli a keresztény hit tanításainak nyomát. Itt-ott kiegészítve, átírva szerkesztették meg a Hódítások Könyvét, a Fionn-ciklust, a Királyok ciklusát, az Ulsteri mondakört és a Lensteri történeteket. (A walesi mítoszokat Mabinogion énekek néven ismerjük.)
A XIX. században az újra felfedezett kelta mitológia számos folklórgyűjteményt és romantikus művet ihletett. Az elveszett, betiltott bölcsesség és a kelta szellemiség sok modern szerzőnél - többek között Yeats és Joyce írásaiban - is fellelhető.
A romantikus druidizmus iránt érdeklődők számára érdekes forrás lehet két híres mű, a két kötetből álló Bardass és a Pheryllt könyvek is, bár ezek eredete vitatott. (A Bardass egy XVI. században élő londoni mesterember, Edward Williams nevéhez fűződik. Írói álneve Iolo Morganwyg volt. Művéhez a walesi kelták hitét vette alapul. A könyv jogi és filozófiai írások mellett foglalkozik az univerzum felépítésével is. A leírás szerint az univerzum három koncentrikus köréből a középső Abred, minden élet forrása. Gwynfyd, más néven a Birodalom a fizikai világ, a kövek, növények, állatok és emberek lakhelye. A harmadik, legkülső kör, Ceugant az Istenek birodalma, csak megvilágosodással, vagy különféle mágikus technikákkal érhető el a Birodalom lakói számára.)
Annak azonban, aki komolyabban bele akar mélyedni a kelta világkép légkörébe, hangulatába, érdemes tanulmányozni az eredeti nyelven íródott forrásanyagokat.